Középszer

"No menj a francba!" - mondta, de a szeme ennek az ellenkezőéért epekedett. Valamiféle buzgó megnyugvás hatotta át... Örült és félt egyszerre. Ahogyan én is. Akkor és ott enyém volt az egész világ, hiszen ő jelentett számomra mindent. A hajnal mindig azzal a vidám izgalommal ébresztett, hogy szeme ragyogása aznap is át fog törni minden sötétséget. Nem volt élet, és nem volt világ a gondolat nélkül, hogy ő van. És már majdnem elhittem, hogy nem kell félnem soha többé. Hogy itt és most végre engem is megtalált a boldogság. Hogy létezik kiút a középszerből... Aztán egy nap arra ébredtem, hogy nincs remény, nincs kiút, és nincs többé fény. Középszerű vagyok. Miért is hittem mást? A testem vidám külsőt öltve megy rab-útjára reggel, s szórakoztatja kollégáit furcsa humorával, ám a lelkem rég az égi holtakkal jár örök-érvényű haláltáncot. A középszerhez nem kell lélek... Nem is lesz már rá szükségem eztán sem. A boldogság kulcsa egyetlen szempárban van, ám az én szemem nézni-képtelen, lecsukódott.