Gyászba borult a napfényes udvar. Az összes élet kihalt, s még száraz, levelét vesztett növények sem mutatkoztak a kietlen tájban. Az út sötét pora, és a pusztító üresség. Végeláthatatlan reménytelenség, és élni képtelen halál. Azon gondolkodtam, ha elindulok az úton, jobb lesz? A horizonton túl van élet? Nő virág? Muszáj volt elindulnom. De nem másért mentem, csupán azért, hogy minél előbb az út végére érhessek, és végre vége legyen. Mindennek. És már abban sem tudtam hinni, hogy bárki a segítségemre siet. Már nincs remény. Bár végigfuthatnék az úton... Hogy gyorsabban vége legyen...
És mi van, ha ez csak a sors egy leckéje volt? Mi van, ha visszakapom a boldogságot? Így kell lennie! Hiszen a mesében is mindig eljön a herceg... Most is el fog. Érzem. Muszáj. És a nap mintha felbukott volna a horizont alól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése