Szívet melengető fagy. Hideg szellő. Emberekkel teli vár. Az érzés, hogy nem vagy különleges, csupán egy a sokból, vagy talán még az sem. A mosoly az arcon. Alattomos, hazug jószág. Mert hát minek is bánkódjon az ember, ha az, amin emészthetné magát, nincs. Egyik pillanatban felsejlik sziluettje, egész' úgy rémlik, mintha volna, majd eltűnik, és tagadja hogy valaha is létezett. Nincs. Csak eső, napsütés - a szivárvány ígérete. Egy rég-volt tánc emléke. Egy vissza nem térő táncé. Kürtőskalács és sör. Ecset és magány, toll és zsivaj - mi másra vágyhatnék még...?
„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni.” (József Attila)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése