Dark Emptiness

A forró, nyári éjszaka védelmező lepelként borult rám. Ez a hangulat mindig elgondolkodtat. Általában ilyenkor merül fel bennem a kérdés: mit rontottam el? De most nem. Most először tudtam, hogy mindenből a lehető legjobbat hoztam ki. Annyira könnyed érzés egy fülledt este mosolyogva ülni az ablakban, ahonnan olybá tűnik, mintha az egész világot hatalmamban állna uralni. És ha tényleg így van? Ha valóban bármire képes vagyok? Az a szerelem, ami bennem izzott, rég porrá zúzott minden rosszat körülöttem. De el is gyengített. Folyton folyvást eszembe véste, hogy általa sebezhető vagyok. Pedig soha nem voltam az… Annyira könnyű repülni, ha már átvágtuk a kalitka ajtaját. Azért vannak akik hiányoznak… Akik bár itt ülnének most mellettem, hogy elmondhassam nekik, milyen boldog vagyok, s hogy általuk még erősebbé váljanak a szárnyaim. Hogy tudjam hogy ők is boldogok, hogy örülhessek velük. Barátok…? Nem, nem hiszem… Hiszen barát-e az, aki gond nélkül otthagy, s vissza se néz többé? Azért mégis hiányoznak… Talán tegnap még azt mondtam volna, örökké, de ma… Ma már nem tudom… Azt hiszem, összeszedem minden erőmet, levelet írok hozzájuk, s az emlékükkel együtt égetem el. Már én is rájöttem arra, amire minden ember rájön: hogy minden csak egyszer történik meg. Soha többé nem lesz még egy utolsó ölelés, vagy egy utolsó együtt töltött nap, utolsó szárnyalás egymást erősítve, utolsó közös nevetés, utolsó strandolás… Mind eltűnik, és csak a hiány marad. Amit vagy szép emlékké alakítunk, vagy általa örökké szenvedésre ítéltetünk. Ezt mindenki maga dönti el. Talán mára képessé váltam arra, hogy ezt a tömérdek szeretetet elengedjem, elégessem, s ne hiányoljam többé, miként az sem hiányolja, aki megfosztott tőle. A mulandóság az, ami mindent olyan széppé tesz. Hiszen mi másért ülök most úgy az ablakban, hogy különlegesnek érzem a helyzetet, ha nem azért, mert pár nap múlva hazaköltözöm, és soha többé nem ülhetek ennek a szobának ebben az ablakában, egy ugyan ilyen estén..? A boldogság mulandó, s mégis csak a mulandóság ad igazi boldogságot. Ennek persze némileg ellent mond az a tény, hogy az életemet adnám érte, hogy az a gyönyörű, igéző, zöld szempár örökké csak engem nézzen. Hogy soha ne felejtsem el, hogy kell gyengén erősnek lenni.

"Úgy éget, mint egy hatalmas tűz... az, amikor valaki eltűnik az életedből, és nem lehet visszacsinálni, hogy elmondhasd neki azokat a dolgokat, amiket akartál. De foghatsz papírt, és ceruzát, és írhatsz egy levelet. Ez lehet végtelen hosszú, vagy csupán egyetlen szó. Leírod, hogy milyen ember volt... csak amit érzel. Aztán ahelyett, hogy összehajtanád, meggyújtod, és a füstjét elviszi a szél. És a füsttel együtt a benned lévő fájdalmat is."