Két év. Kettő. Rossz ember lennék? Csak mert én utálom magam a törtétekért... Lassan elérkezik a bűvös nap, és kínoz a tudat, hogy nem szenvedek... vagy nem eléggé. Nem véletlenül tudtál olyan könnyen megríkatni... Hiányzik a hiányod. Senki sincs, aki méltóbb lenne a szeretetemre nálad, mégis más bitorolja azt. Régóta. Miért lettem ilyen üres? Azt akarom, hogy te ments meg, de az utam egyre inkább másfelé visz. A te szereteted kevésnek bizonyult hozzá. Pedig tényleg szeretlek... lassan két éve... Kár, hogy mindez kicsúszott a kezünkből, s minél jobban vissza akartuk szerezni, annál jobban elnyelte a távol. Mikor rád nézek, ma is ugyan azt érzem. A vágyat azután, hogy szeresselek, s a kétségbeesést, hogy te engem nem sokára már nem fogsz. És a két év súlyát...
„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni.” (József Attila)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése