A felszálló vízipipafüst könnyed harcot vívott a levegővel.
Már tudom, hogy csak ez állandó,
nem te.
Menned kellett. Sok munkád volt.
Azóta sem jöttél vissza.
A fejemben visszhangzik a hangod.
Utállak, amiért nem vágod a képembe,
hogy utálsz!
Mihelyt elfelejtem az arcod, mindig
újra besétálsz az ajtón
egy mosollyal. És mindig másik lánnyal.
Azt hiszem, csak azért jelentél meg
az életemben,
hogy egyszer majd kiléphess.
A megfelelő pillanatban.
Mikor a legjobban fáj.
Most.
A vízipipafüst betöltötte az egész szobát.
Mikor megismertelek, új élet kezdődött,
és megint egy másik
most, hogy elmentél.
Már nem vallom, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell.
Hagylak menni.
Hogy is állíthatnálak meg...
Úgyis visszajössz. Mikor már késő lesz.
„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni.” (József Attila)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése