Egy hónapja hogy utoljára beszéltünk. Akkor sem személyesen. Majd' két hónapja nem láttam. Már egyáltalán nem is emlékszem rá. Hogy milyen gyönyörű, tengerszín volt a szeme... Hogy milyen tökéletesek voltak vonásai, melyek tüzes, és mindig jólfésült hajával olyan megkapóan szép egységet alkottak. Már elhalkult a fejemben a hang, mely az övé volt, és távozása óta szüntelen harsogott. Már képes vagyok úgy végigmenni az utcán, hogy nem fürkészem folyton folyvást a szembejövőket attól rettegve, hogy esetleg meglátom azzal a másikkal. Már elfelejtettem. Már nem érdekel. Valójában azt sem tudom, ha beszélhetnék vele, mit mondanék. Őszinte lennék-e, vagy hazudnék? És egyáltalán mi lenne az igazság, és mi hazugság? Kevésbé igaz-e az a tett, mit a pillanat heve szült? Ezúttal vajon sírnék, vagy mosolyognék?
„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni.” (József Attila)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése