Éjszaka. Fényben úszó kirakatok, kocsmából ömlő zajos esti kavalkád, sötét éggel játszó szelíd holdfény, a villamos nyikorgása a síneken, Budapest. A magyarok életének központja, és immár az én új életem színhelye is. Amint az óra rövid mutatója elhagyta a nyolcat, a hosszabbik pedig a tizenkettőt örök-pályájának börtönében, az osztály kilencedik kerületi része megérkezik a tanévkezdés megünneplésének színhelyére. És elkezdődik. Az első igazi ismerkedés, bulizás, az élet ünneplése. Meg persze annak, hogy végre megtesszük a következő lépést az álmaink felé, méghozzá ilyen szupernek ígérkező társaságban. Az idő hirtelen mintha letérne egyenes, sosem lassuló útjáról, s néha körbe-körbe forogna csupán, majd megállna, s ismét elindulna valamerre, amerre még sosem járt. Kattog a fényképezőgép, sorra örökíti meg a felejthetetlennél felejthetetlenebb pillanatokat, meg persze a mókás arcokat, amelyek miatt már elkészülésükkor elkezdünk szégyenkezni. A szemem folyton folyvást szemlél. Mintha félnék. Először vagyok ennyire nyilvános helyen, mióta... szóval mióta egy város ad otthont Neki is és nekem is. Egy emlékkép villan, majd hirtelen a pultnál kérem kifelé a következő vodkámat. Hiányzik a párom. Én nem ezért vagyok itt. Rajzolni jöttem. Az álmaimat valóra váltani. Miközben hazafelé tartva a többieken sírok a nevetésből, összeáll bennem a kép. Az életemről. A lehetőségeimről. Mint egy tökéletes, hiánytalan puzzle. Boldog vagyok.
„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni.” (József Attila)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése