Felvette a bőröndjét, és elindult. Nem nézett vissza. Nem keresett kezet már a távolban, ami támaszául szolgálhatna. Erős volt, és most először egyedül. Ahhoz képest, amennyi mindenért megharcolt az addigi életében, nem vitt magával sok mindent. Felhúzott háta mögött egy falat, és megesküdött magának, azáltal a fal által elrejtett dolgokat nem kezeli lénye részeként többé. Mind csak kacat, ami elfoglalja a helyet a fontos dolgok elől. A múlt, és a jövő is megszűnt számára. A jelen volt csupán. A csodálatos "most" amivel oly sokra viheti még, és végül jövőt építhet belőle magának, ami már nem fog beleférni abba a bőröndbe. Egy örökkévalóság is kevés lesz neki. És tudta, hogy mindenki, akinek ő fontos, vele tart az úton. Így kell lennie. És hónapok óta akkor először volt igazán biztos, mit is vár az élettől. Ha csakugyan létezik a sors - amiben mindig is oly töretlenül hitt -, akkor az vissza fog adni neki minden olyat, amit csak ideiglenesen vett el, hiszen igazán értékes. Ment előre, ment ment bele a zajos, nyüzsgő, lehetőségekkel teli pesti levegőbe. Engedte hogy a pörgés örvényként ragadja magába, és vigye. Néha meg-megállt a fényárban úszó kirakatok előtt, melyekben mások az elért álmaikat tették közszemlére. Most, hogy lehetősége nyílt új életet kezdeni, jól akarta csinálni. Mindig is sajnálta a várost, mely évezredek alatt épült, s mégis egyetlen katasztrófa folytán a porba vész. És nem akart Pompei sorsára sem jutni, ami fennmaradt, megtekinthető, mégis kihalt, élettelen. A művészete nem élhet őnélküle.
„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni.” (József Attila)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése