De végigkísért egy hang, egy név.
Ki voltam még gyermekként,
Ugye büszke most rám?"
Felébredtem, és a párom nézett rám gyönyörű zöld szemeivel, szelíden. Ha más értelme nem is volt felkelnem, mint az ő jelenléte, akkor is fontossá vált a napom, hiszen már egy boldog pillanat akadt benne. Még ha több nem is adatik meg... "Boldog Szülinapot!" - mondta lelkesen, majd szerelmes csókot nyomott az ajkaimra. "Nee, csak ezt ne!" - feleltem, majd elbújtam a takaró alá. Nem örömteli nap. Ugyan olyan mint bármelyik másik. Ismét csak öregebb lettem egy nappal, pont mint eddigi 19 évem minden egyes reggelén. Nem akartam az öregedést ünnepelni. Nem akartam magamat ünnepelni. Nem vagyok ünneplésre méltó egyén. És különben sem vágyom semmi másra, mint amim már így is megvan. Bár elfelejtenék...
Ott és akkor rájöttem, hogy minden nap ünnep. Nem létezhet jobb dolog, mint a párom párjának lenni, találkozni az osztálytársaimmal, órákon keresztül rajzolni, régi barátokkal lenni, vagy éppen a szobatársakkal eszünket vesztve hülyéskedni.
Egyfajta furcsa megnyugvást éreztem, amiért senki sem kezelt úgy, mintha egy napra hirtelen fontossá váltam volna. Budapest csodálatos zsongása és fényei vesznek körül. Minden itt van, amiről valaha álmodtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése