Ha az életem végeztével mások öntenék azt szavakba, vajon mit írnának? "Volt egy nő" - valószínűleg valahogy így kezdődne. De hogyan folytatódna? - Aki örökké az álmait kergette. Akit talán senki sem ismert igazán. Aki mindig derülten mosolygott, miközben belül darabokra tört, és mégis mindannyiszor boldog volt, hogy élhet. Akinek volt egy nagyon vidám, és egy nagyon keserves oldala is, mégsem tudta mindenkinek megmutatni ezeket, hiszen az életben nem volt képes láttatni ha szenvedett, az írásaiban pedig a vidám része nem tudott felszínre törni. Aki úgy próbálta elhallgatni az igazságot,hogy közben ne hazudjék. Mert nem akart hazudni, de azt se szerette volna, hogy a legbelsőbb titkai bárki számára elérhetőek legyenek. Akiben olyan mélyen élt az összes szeretet, amit valaha férfi iránt érzett, hogy végül már nem bírt velük, és darabokra tépték. Aki mint az angyalok, oly gyönyörűen akart írni egy férfiról, aki sosem érdemelt még silány, hétköznapi szavakban megfogalmazott dicsőítést sem. Akinek talán örök múzsájává egy olyan embert tett az élet, hogy azóta is átkozta a napot mikor megismerte. Aki csupán élni akart, és szeretni. És persze alkotni. Másra nem is vágyott. Mindig boldoggá tette, ha az emberek meghallgatták, vagy elolvasták az írásait. Talán nem volt jó ember, de az élet tette olyanná, amilyenné lett. - Nem, ilyet valószínűleg senki sem írna rólam. Sőt, egyáltalán nem is írnának rólam.
„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni.” (József Attila)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése