Szokásához híven sodródott a budapesti élet forgatagával, mikor egyszer csak egy dallamra lett figyelmes. Egy zeneszámra, amit még sosem hallott, mégis mintha száz éve ismerte volna azt. A szívében, ott mélyen megvolt a szöveg, s közben el is csodálkozott az újdonságon. Tökéletes sorrendben egymás után írt szavak tökéletes sorai követték egymást, s az ezt kísérő zene mintha lelke mélyéről szólt volna. Az a dal ő volt. Annyira, mint még semmi más. Az a dal az eltemetett énje volt. Ahogy ott állt, és hallgatta a muzsikát, újra és újra kitörni vágyott az a régi, elfeledett nő, rideg kősírjából. A múlt és a jelen kecses táncnak tűnő harcot vívtak egymással. Újra és újra feltette magának a kérdést: akar-e valódi lénye feledése árán az lenni, aki. És melyik valódi egyáltalán?
„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni.” (József Attila)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése