Dark Emptiness

De egyszer elérkezett a nap, amikor egy kis homokbuckán elbotlott, s a nagyvárosi pörgés egyre nagyobb és nagyobb erővel kezdte maga előtt rugdosni. És nem tudott felállni. Hiába tudta, hogy minden, ami a lelkét kínozza, teljesen értelmetlen szenvedés, mégsem volt elég erős ahhoz, hogy talpra álljon, s mosolyogva menjen tovább az úton. A lejtő, amin sodródott, a múltja irányába tartott, s minden pillanatban tudta, hogy ha nem szedi össze minden erejét, és áll fel, akkor csúnya véget érhet az utazása. Erős volt, de nem ott, és nem akkor. Minden olyan mélyen égett az emlékeibe, hogy tudta, soha többé nem tépi ki onnan. Vagy megtanul vele együtt élni, vagy az elpusztítja őt. Nem akart legyőzött lenni. Tudta, hogy milyen hamis a világ körülötte, és azt is, hogy ő maga mennyivel jobb azoktól az emberektől, akik egykor megkeserítették az életét. És mégis mintha a szíve egy eldugott, régi kincsesláda lett volna, amelyből soha semmi el nem vész, maximum néhanapján elfelejtődik, de mindig újra és újra előkerül.