Volt egy hajnal. Egyszer. Régen. A fűre lágy harmatot lehelt a szél, s a nap melegséggel töltötte el a vidéket. Volt egy hajnal. Egyszer. Nyáron. Az égen szelíd fény cikázott, s az égiek felemelő boldogságot hintettek egy nőre, egy messzi faluban, valóra váltva a még meg nem álmodott álmait. A hold őrült sebességgel szállt le a horizont alá. A nő még le sem feküdt aludni. Olyan szép volt számára az ébrenlét, hogy véteknek érezte volna, ha véget vet ennek a csodának. Volt egy boldogság, mely pipacsként magasodott kicsiny világa fölé, de amint elnyerte legszebb alakját, azonnal elhullatta leveleit, és elsorvadt. Azt hitte, olyan lesz, mintha soha nem is létezett volna... De a terület, melyet szebbé varázsolt, sosem felejtette el, hogy egykor ott volt. Egy pipacsnyi ürességet hagyott maga után, amit bár a világ észre sem vett, mégis nagy hiányt szenvedett miatta, akit boldoggá tett, hogy kinyílt egykor. Nincs többé másik pipacs, mi valaha is elfeledtethetné a hiányát.
Volt egyszer egy éjszaka. Orkán pusztított, és romokban hevert a világ. Az ég könnyei által átnedvesített rét siralmas látványt nyújtott. Egyetlen pipacs sem maradt. A vihar fákat csavart ki, és óriási jégdarabok formájában szórta kegyetlen átkát. A nő kifosztott lélekkel ült az erdő közepén, és hagyta hogy vizes ruháit, s vele együtt őt is megtépázza az őrült erejű szél. Egy fába villám csapott, és azzal együtt leégett az egész vidék.
Volt egyszer egy ugar. Már egyetlen apró jel sem mutatta, hogy a helyén valaha egy tisztást, és pár fát nevelgetett a forró napfény. Hogy zöldellt a fű, madarak énekeltek, tücskök ciripeltek, és valahol a rét közepén kinyílt a valaha volt legszebb pipacs. Itt már semmi sem lesz a régi többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése