Aznap átrendeztem a szobámat. Valahogy minden olyan más lett. Olyan végleges, békés, meghitt. Feküdtem a fürdőköntösömben, és képtelen voltam elaludni. A lávalámpa narancssárga fénnyel borította be a szobát, és én századszor is megnéztem az Egy makulátlan elme örök ragyogását. Kellett valami, ami hasonlóan végleges, mint ez a nap. Vajon nekem lenne mit kitöröltetni? Több lennék-e a mélyen gyökerező, és elpusztíthatatlan emlékeim nélkül? Újraélném őket, majd felébrednék, és eltűnnének örökre. Már nem fájnak. Talán éppen ezért lenne jobb nélkülük. "Túl sokan hitték rólam, hogy én vagyok a zsákjuk foltja. Hogy életet lehelek beléjük... Pedig én is csak a saját lelki békémet keresem. A tiédet ne bízd rám!"
Mégis ez nem csupán a nagyobb ágyról szólt. Valami sokkal mélyebbről. Arról a tudatról, hogy ezen már két embernek akad hely. Hogy nem vagyok többé egyedül. És akkor éjjel mégis egyedül aludtam. Csúnya irónia a sorstól. És már azt a könyvet is kiolvastam. Azt, ami az egész világomat megrengette. Hiába várakozott rám még nyolc olvasmány, annál az egynél még sosem vettem a kezembe tökéletesebbet. Danielle Steel: Második esély. Furcsa dolog úgy olvasni egy könyvet, hogy a főszereplő egyetlen döntésével sem értesz egyet. Egy nagy hatalmú, a divatszakmában igen megbecsült főnöknő heves szerelemre lobban egy olyan férfi iránt, aki az ő szöges ellentéte, mégis működőképesnek tűnik a kapcsolat. A nő minden elvét, és szokását feladni kényszerül, míg a férfi semmin sem hajlandó változtatni. Végül még a házasságba is beleegyezik, pedig már korábban eldöntötte, hogy soha nem megy férjhez. Hat hónap múlva mégis válásba torkollik az egész, és ezt a férfi kezdeményezi. A nő teljesen összeomlik, magát hibáztatja mindenért, könyörög. Végül feladja a munkáját, mindent, amit addig felépített, ráadásul még az otthonát is, és egy másik országban kezd remeteéletbe. Egy évbe telik, mire összeszedi magát, és újra képes emberek közé menni. Ekkorra elkészül egy könyve, amellyel nagy esélye van karriert befutni. A végét viszont nem lövöm le. Rengeteg kérdés visszhangzik a fejemben még azóta is - megválaszolatlanul. Miért? Miért ad fel mindent egy nő egy férfi kedvéért, ráadásul egy olyan nő, akinek mindene megvan? Miért feledi el, hogy egykor a fél világ a lábai előtt hevert? Miért törik össze egy szakítás miatt, mikor igen is erőt kéne vennie magán, és járni tovább a saját útját? Miért vállalja magára a gyenge fél szerepét? Miért adja fel az életét a szerelem miatt? És miért nem bír egy pillanatig erős lenni, mikor arra van szükség, ha már egyszer továbblépett? Miért válik ismét gyengévé, ha már egyszer meglelte a kiutat?
Az ablakon kopogott az eső, és éreztem, ahogy lassan elnyom az álom. Eszembe jutottak az elmúlt pár hónap azon pillanatai, mikor rádöbbentem, hogy boldog vagyok. Hogy van miért, van kikért élnem. Hogy most először én is számítok... Az októberi összejövetel a koncert előtt... A novemberi koncert... A szilveszter... Az az este, az első a nagyobb ágyban... Mert egyszer, fél éve, a legnagyobb bánatban megéreztem, hogy nem telik el sok idő, és boldog leszek. Életemben először, igazán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése