A legnagyobb villám egy havas reggelen csapott a földbe. Végigszaladt a nő testén, majd elhagyta, s az a földre rogyott. A semmiből tűnt elő, váratlan, és megmagyarázhatatlan módon. Utóhatásként földrengést idézett elő - mintha attól erősebb volna -, majd gyáván, háttérbe vonulva kezdte szemlélni az eseményeket. A nő magához térve azt tapasztalta, hogy annyian nyújtanak neki segítő kezet, mint még addigi élete során egyszer sem. A földrengés végül szétnyitotta a földet, s tisztes távolból figyelte, hányan esnek bele. De mindannyian erősebbek voltak annál. Talpuk mintha gyökeret vert volna a talajban, s úgy néztek farkasszemet az előttük tátongó szakadékkal. A szeretet megtartotta őket a föld felett. A rosszindulat, hazugság, és káröröm patkányokká változva árasztotta el a vidéket. Mintha csak a világ mindent megtett volna, hogy bemocskolja önnön magát. De ezt valójában azok szenvedték meg a legjobban, kik nap mint nap boldogság-színű álarcban hintik környezetükre hamis mosolyukat, s még maguknak is hazudnak. Talán a világ tényleg megérett a pusztulásra, mégis úgy érzem, nem létezhet akkora káosz és mocsok, amit ne törne át a szeretet őszinte sugara. Az álarc-boldogság sosem veheti fel a versenyt a valódi boldogsággal, hiszen míg a valódi boldogság önmagban erős, az álarcként hordott öröm a kárörömből táplálkozik, s ha nem talál felemészthető tartalékot, kétségbe esve kapirgál maradékokért, morzsákért. Úgy megy előre az úton, hogy igyekszik a legnagyobb kárt maga után hagyni, hogy ne maradjon vésztartalékok nélkül. A legritkább esetben képes valódi boldogsággá alakulni, hiszen az erdő nem felejti egyetlen leégett fáját sem, s mind egy szálig megbosszulja egyszer. A boldog ember halk léptekkel halad előre, hogy ne háborgassa az erdő nyugalmát. Egyetlen fűszálat sem tapos el, még a csalánnak sem árt, ami megcsípte őt egykor. Az ő emlékét csendes írás őrzi, hogy majdan tudják, azok közé tartozott, akiket sem földrengés, sem villámlás nem semmisíthetett sem. Őt nem mérgezte káröröm.
A nő kikerült a viharzónából, s újra a friss levegő vette körül. Újra érezte a napsugarak lágy simogatását s bőrén. Szétnézett, megrázta magát, s ment tovább, mintha mi sem történt volna. Már nem látott viharfelhőt, sem homokba írt hazugságokat. Úgy lépdelt, mintha meg sem történt volna, mikor útját állták. Halkan még hallotta a távolból érkező, rosszindulattal átitatott kacajokat, de rájuk sem hederített. Ha pedig mégis, akkor arra gondolt, hogy az ő mosolya bár halk, mégis örök, és tisztán, belülről fakadó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése