Mi van, ha reggelente újra izgatottan ébredek, s már félálomban is a telefonom után kapkodok? Mi van, ha újra lepellel a szemem előtt, és süketen járok, mert az agyam már a vásárlás gondolatát sem szentesíti? Mi van, ha egy pillanatra Budapest sem szebb, mint Salgótarján? Mi van, ha a gyomorgörcs újra képtelenséggé teszi számomra az evést? Mi van, ha akár csak egy pillanatra is legyőzhet valami, ami ellen már azt hittem, rég kialakult a szervezetemben az ellenszer? Mi van, ha miközben nem figyeltem oda, megszületett bennem valami, ami most rajtam élősködik, és az én tüdőmből szívja el a levegőt? Mi van, ha hiába birtoklok félelmetes erőt, ami bármit legyőz - ha egy robbanás lerombolja a várost, amit építettem? Mi van, ha alapjaimban véve sosem változom? Miért nézek bambán és süketen magam elé, és kapkodok szavak után a veszedelmes csendben? Mi lesz, ha egy nap üresen ébredek? Ha tükörbe nézek, de nem a saját képmásom fog már visszanézni rám? Mi van, ha minden kiút csak egy másik szakadékba vezet? Mi lesz, ha már minden szeretetem elajándékoztam, s képtelenné válok érezni?
„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni.” (József Attila)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése