Két éve egy új, izgalmas lehetőség volt, most egy fájó-vidám visszatekintés. Akkor egy kis vidéki helyi járaton, most Budapest legforgalmasabb villamosán. Akkor a Gortva-patak völgyben, most a Duna parton. Akkor szendvics, víz, és sok-sok remény, most pezsgő, pipa, és rengeteg seb. Akkor túl bátran, most túl sok rettegéssel. Akkor mosollyal, most zokogva. Akkor gyengén, most elgyengülve. Akkor még előttem volt minden, most félek, hogy ennyi volt, és nincs tovább. Tetszett a jéghegyes hasonlat... A felszínen csupán egy apró része látszik, ám a víz alatt ott lapul több tonnányi jég... Ilyenek vagyunk mi is... Te magad mondtad. Kiegészíteném. Kicsit a szökőkútra is hasonlítunk, a Margit-szigeten... Már távolról megpillantottuk, láttuk, hogy épp fényárban úszik, s a vízcseppek ívelt pályát végigfutva zuhannak vissza a medencébe, egy keserves-víg melódia ritmusához igazodva. De hiába szaporáztuk lépteinket, mire oda értünk, vége lett. De holnap újra elkezdődik, s mi visszamehetünk megnézni, ha még mindig akarjuk. Sosem felejtem el, hogy egy hajszálon múlt az életem... Egyetlen pillanatra átérezhettem, milyen az, amikor tényleg nincs hátra semmi... De megmentettél. Nem csak a Dunától, önmagamtól is. Mint egy valódi őrangyal...Mint két éve... A rengeteg könny ellenére is rég nevettem ennyit.
Vajon hol leszünk újabb két év múlva? Emlékezni fogok még az égszín pillantása? A sok hazug ígéretre? A mondvacsinált szerelemre? Bár ne emlékeznék... Bár ne is lett volna... Eddig még soha nem kívántam ilyet... Most azonban ha lenne eljárás az emlékek törlésére, gondolkodás nélkül belemennék. De így csak várom a reggelt, várom, hogy újra felbukjon a nap a horizont fölé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése