"Tudod, az, amikor kitartasz valaki mellett tűzön-vízen át, és megadnál neki mindent, mindegy, hogy milyen áldozatokkal jár, az a szerelem. És ha szeretsz valakit, nem állsz le soha. Akkor se, ha hülyének néznek, vagy neveznek - akkor pláne nem. Egyszerűen nem adod fel, mert ha feladnám, ha hallgatnék a világra, tovább lépnék, és keresnék valaki mást, akkor ez nem szerelem lenne, hanem... akkor az valami eldobható dolog lenne, amiért nem érdemes harcolni. De ez nem ilyen dolog."
(Így jártam anyátokkal)
Rövid életünk során rengetegszer ígérjük, hogy "örökké", de csak egyszer jön el a pillanat, hogy fel is fogjuk. Szélcsendben. Akkor, ha nem túl erős a napfény, és nincs vihar - csakis akkor látjuk magunk előtt a végtelenséget. Mikor megkapjuk a keresztünket, még nem tudjuk, mint jelent valójában, hogy örökké cipelnünk kell azt. Csak érezzük. Érezzük, mert minden megváltozik. Minden átértékelődik. Minden egyszeriben annyira tisztán látszik. Rájövünk, miért születtünk meg. Rájövünk, hogy az élet igazságtalan. De arra is, hogy minden reggel felkel a nap. Reményt hoz. Erőt ad. Van boldog élet az örök-szerelem után. Csak épp értelme nincs...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése