Kisgyerekként imádtam hintázni, bár állandóan rosszul lettem tőle. De nem érdekelt. Mikor hintát láttam, mindig izgatottan ültem fel rá. Talán azért, mert olyankor egyszeriben távol éreztem magam a gondjaimtól, egészen úgy tűnt, mintha egy megmagyarázhatatlan oltalom venne körbe. Mintha szeretnének... Olyankor mindig mosolyogtam. Volt, hogy csak olyankor. A hintán ülve boldogan tekintettem vissza még azokra az emlékeimre és problémáimra is, amik a hétköznapok börtönében iszonyatosan fájtak. Szabadnak éreztem magam. Mintha pár percre lekerültek volna rólam azok a súlyos láncok, amik szorításából máskor képtelen voltam kibújni. Most megint valami hasonlót érzek... Bár már nem hintázom. Most egy dallam ringat, egy nóta, ami újra és újra feltépi a sebeimet, mégsem bírom nem hallgatni. Mintha függnék tőle... Mint gyerekként a hintától. Most is bátran vállalom a pár, szárnyalást idéző percet követő rosszullétet. Úgy tekintek vissza történtekre, mint ahogy a hintából szemléltem a környezetemet. Fölemelkedek kicsit a földről, hogy egész más szemmel, mintegy kívülállóként tekinthessek az események visszapörgetésére. Bátran. Még az az ismerős bizsergés is megvan a gyomromban, amit hintázva éreztem... Csak a gyerekkor illant el végleg.
Szeretlek - másképp mondani
nem lehet, nem is tudom, miért
szeretnél többet hallani."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése