Dark Emptiness

Mindig van egy pont, amikor igazán elgondolkodom... Mindenen... Az életen... Hogy mi lenne, ha... Ha mondjuk türelmesebb lettem volna, mikor arra volt szükség, vagy pedig hevesebb, mikor éppen arra? Mi lenne, ha azok a bizonyos, a mai napig el nem feledett emberek nem léptek volna ki az életemből? Vagy mi lenne, ha megtudnám, hogy pár hónap, és vége... Mindennek. Például egy betegség által. Kiket hívnék fel? És mit mondanék nekik? Mit írnék búcsú gyanánt? Mi az élet valójában? A napsütés, a hegyek kékje, a friss levegő... A mai napig újra és újra szétnézek, amerre csak járok. Gyönyörködöm. Mert mindez csodálatos. Vagy az élet mi magunk vagyunk? A döntéseink, a vágyaink, a szenvedéseink, a boldog pillanataink? Ez lenne? Hogy újra és újra döntenünk kell arról, közel engedünk-e magunkhoz embereket, és ha igen, mennyire? És újra és újra megbántanak. És harcolunk. Minden nap gazdagabbá válunk. Olykor a vereségeink hozzák a legnagyobb győzelmet önmagunk számára, már ha tudjuk aképpen értelmezni. Én minden ilyen alkalommal látszólag úgy megyek tovább, mintha mi sem történt volna. De az emlékek az enyémek. Már senki sem veheti el tőlem őket. Rengeteg szeretetet őrzök. És mindenki kap egy szimbólumot, amiről azután mindig ő jut eszembe, és amivel majd újra és újra őt idézem meg. Rab, Tenger, Madár, Vitéz, Élet, Hős... Már mind a részem, az örökkévalóságig. Ők már én vagyok. És bár újra itt lennének, bár lenne hely az ő szívükben is számomra, de sajnos az élet ilyen. Nem vár. Nem igazságos. Nem visszafordítható. Mégis minden nap, mikor belenézek a napba, ők mosolyognak vissza rám. És mindazok, akik ma is mellettem állnak.