Minden egy pillantással kezdődik. Minden. De ezt akkor még nem tudjuk. Nem is sejtjük, mi vár. Aztán elérkezik az utolsó pillantás is... De mikor megtörténik, még nem tudjuk, hogy nem lesz több közös pillanat. Csak a hiány. A keserves, kínzó hiány. Vajon ha tudnánk, hogy utoljára látunk valakit, mit csinálnánk másképp? Egyáltalán fel tudnánk mérni az utolsó szavak, az utolsó pillantás jelentősségét? Ha négy éve, ott a buszon tudtam volna, hogy utoljára látom édesapámat, vajon mit mondtam volna neki? Talán elmondtam volna, hogy szeretem, és hogy bármi történt is, fontos nekem. Ha akár csak sejthettem volna, hogy másfél éve az utolsó, Madárcsicsergéssel telt nap virrad rám, hogy egyik pillanatról a másikra kilép az életemből az, aki a testvérem, legjobb barátom, és lelki társam volt egyben, mit éreztem volna? Azt hiszem, megöleltem volna, elmondtam volna neki, hogy mennyire szeretem, hogy mit jelent számomra... Könyörögtem volna, hogy ne menjen, bár tudom, nem változtatott volna semmin. Kívántam volna, hogy legyen boldog... Ha azon a bizonyos rózsaszín ködös napon akár csak sejtettem volna, hogy a szerelem helyett a szenvedés áraszt majd el, mint a Tenger, tettem volna ellene. Ha két hónapja tudtam volna, hogy véget ér valami, ami nekem már akkor a fél világot jelentette, mikor elkezdődött, még egyszer elmondtam volna, milyen fontos számomra ez az egész. Mélyen magamba zártam volna az utolsó pillanatot...
Az életben sok fontos döntést nem mi hozunk meg, bár óriási hatásuk van ránk. Sokszor Isten dönt, és nekünk csak két választásunk marad: elfogadjuk, és élünk tovább, vagy belehalunk. És olykor embertelen nehéz küzdeni, de egyszerűen muszáj. Utolsók mindig lesznek. Mindig véget ér valami. Soha nem biztos semmi. Segít, ha odafigyelünk az apró dolgokra. Például hogy minden reggel felkel a nap. Hogy mindig jelennek meg újabb és újabb emberek az életünkben. Mindig van miért élni. Mindig van tovább. Még az igazi után is van élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése