Ő nem érti. Nem fogja fel. Nem az ő szíve lüktet, akár hányszor csak felhoz egy nevet. Nem ő szenved állandóan, minden reggel, minden nap, és minden éjjel. Nem őt hagyták magára. Neki könnyű. Nem is érdekli, hogy ezzel mit okoz másnak. Jó neki. Nem vele hitették el hogy különleges, nem neki adtak olyat, amilye sosem volt, mégis azonnal nélkülözhetetlenné lett. Nem őt tették tönkre... Nem neki fáj elviselhetetlenül. Nem őt verik át, majd rázzák le folyton. Nem ő kap csupán üres ígéreteket. Nem ő az, aki mindenki életében csak egy állomás, majd egy lábtörlő. Nem őt hagyják magára. Nem ő az, akiben csak gyűlik és gyűlik a fájdalom, és egyetlen életcélja, hogy megtanuljon minél gyorsabban felejteni. Nem ő magányos. Nem érti... Nem fogja fel... Jó neki.
„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni.” (József Attila)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése