Mindig az ablakban...
Nyáron. Pár lopott, magányos pillanatban.
Mintha valami állandót keresnék...
Mintha már a vízipipa sem lenne az.
Az is mulandó lett, akárcsak minden más:
Eltévedni a plázában, vagy
kimászni a tűzlépcsőre - megint.
Már az sem a régi, hiába ugyan az a vasszerkezet.
Akkor elindított valamit,
másszor lezárta azt. Végzetesen.
Nézni a Margit-sziget fényben úszó szökőkútját,
megérezvén hogy nemsokára zuhanok magam is -
akár a vízcseppek.
Ránézni egy túl fiatal férfira, és azt mondani:
Ő az.
Gondolkodás nélkül feltenni rá mindent.
Harcolni, de hasztalanul.
Kifosztva, megalázva, leszegett fejjel
tenni meg az utat hazáig.
Feladni. Életemben először.
Mit sem sejteni arról, mi vár aznap..
Hatalom. Mindenség. Égszínkék boldogság.
Az a fránya tűzlépcső. Megint.
De azon a napon izzott...
Pedig december volt.
Az első karácsony.

Egyre több nap megy felettem el.
Csak fekszem, és minden gondolatomat
Te töltöd ki.
Félek, hogy egyszer rájössz.
Félek hogy mindez törékeny.
Te. A világunk.
Együtt.
Vagy csak én lettem azzá...

Az elmosódott pinceklubban
a rock és a tomboló emberek közt
olyan örök érvényűnek tűnik minden.
A tél. A jelen. A boldogság.
A Bibliaidézetek a monitor előtt...
Az alkohol. A mámor.
A barátság.
Csak a mosoly
hazug kis rohadék!
Kikapni csocsóban... Sokszor.
Búcsúzni. Elszakadni.
Reménykedni.
Magabiztosnak lenni.
Nem ismerni félelmet.
Ingoványos talajra lépni,
és állva maradni.
Még ha elő is kerül a gyenge pontunk,
és az élet all in-t mond felettünk.
Minden nap meghalni egy kicsit -
mígnem elfogyunk.
Senkivé lenni,
hogy végre, először lehessek valaki.

Az első...
más.
Több. Nagyobb. Félelmetesebb.
Az eddigi élet vége. Az igazi kezdete.
Megfoghatatlan, de múlhatatlan.
Fény.
Vihar. Remény.
Erőt adó gyengeség.
Válasz egy évek óta kísértő kérdésre.
Szavakká hulló mondatok.
Esetlen, félő vallomás.
Leírhatatlan, de végtelen.
Az első...

A felszálló vízipipafüst könnyed harcot vívott a levegővel.
Már tudom, hogy csak ez állandó,
nem te.
Menned kellett. Sok munkád volt.
Azóta sem jöttél vissza.
A fejemben visszhangzik a hangod.
Utállak, amiért nem vágod a képembe,
hogy utálsz!
Mihelyt elfelejtem az arcod, mindig
újra besétálsz az ajtón
egy mosollyal. És mindig másik lánnyal.
Azt hiszem, csak azért jelentél meg
az életemben,
hogy egyszer majd kiléphess.
A megfelelő pillanatban.
Mikor a legjobban fáj.
Most.
A vízipipafüst betöltötte az egész szobát.
Mikor megismertelek, új élet kezdődött,
és megint egy másik
most, hogy elmentél.
Már nem vallom, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell.
Hagylak menni.
Hogy is állíthatnálak meg...
Úgyis visszajössz. Mikor már késő lesz.

1.
Mindig van egy pillanat.
Mikor véget ér. Minden.
Az addigi élet.
A múlt egy csapásra lezárul.
Aprócska rózsabimbó a ház sarkán.
Elcsitul a lant.
Az ösztön háborút kezd az erőltetett-nyugalommal.
Egy magas sarkú méltóságteljes kopogása
szeli át a láthatatlan harc
fulladozó csendjét.
Csak egy rakoncátlan mosoly árulja el,
hogy valami megváltozott.

2.
Vízipipafüsttel keveredő, képzelt hiány.
Kétségbeesés.
Kétely.
Sose-volt dolgok emléke jár
képzelt táncot üres szobám
fülsiketítő csendjében.
Megőrjít.
Olyanná lettem, mint egy súlyos fedővel
letakart, fulladozó láng.
Pedig maga voltam a tűz.
Mostanában sokat esett felénk az eső...

3.
...és belém hasított: álom marad.
Mindörökre.
Magával vinné a hitemet is.
Teljes erőmből kapaszkodom belé.
Félek elragadja, s
meghalok.
Menni egy úton...
Hóvihar tombol, és nem látni az ösvényt.
Könnyebb lenne feladni.
Sosem választottam a könnyebb utat.
Szikrát találni a hótakaró alatt,
s újra lángra lobbanni.
Reményt fakasztani a reménytelenségben,
semmiből.
Életben maradni levegő nélkül is.
Büszkén cipelni a sorsom.
Örökkön keresni valamit, ami tán
soha nem is létezett.

A népzene parányi szüneteibe betolakodó
villamosnyikorgás.
Az egyetlen dolog, ami az elmúlt két évben állandó.
Otthonos érzés. Budapest.
Menedék.
Mint egy változást nem ismerő, vörös kaftán,
mely mindenféle időben ugyanolyan gyönyörű.

A szél ma befújta az ablakomon az elmúlás emlékét -
Amikor a várfalon ülve egy pillanatra
megfeledkeztem a dolgok mulandóságáról.
Arról, hogy minden csak egyszer történik meg.
A nyílvesszőn megcsillanó napsugár -
mint a Dunán játszó éjszakai fények.
Tengert idéző pillantás -
nosztalgikus, mély szívdobbanás;
majd könnyes szemeim csillogása.
Egy megkésett döntés: soha többé!
Egy kék fogszabályzót érintő nyári napsugár,
és az esti gyertyalángok a kis pad körül.
Egy ígéret.
Rengeteg ígéret.
Árván maradt szeretet, melyet aranyozott ládikóba zárva
a polcra tesz az ember.
Egy szerelem, melyet sosem neveztem nevén.

Egy fiatalabb férfi, aki újra szeretetet ébreszt.
Akaratán kívül.
Mikor már elhagyott a remény.
Egyszerre ad, és ragad magával mindent, amim valaha volt.
Szeretet. Mély szeretet, mely magyarázatra vár még.

Tejfehér ködbe burkolózott jövő.
Enyém a döntés.

Ő nem érti. Nem fogja fel. Nem az ő szíve lüktet, akár hányszor csak felhoz egy nevet. Nem ő szenved állandóan, minden reggel, minden nap, és minden éjjel. Nem őt hagyták magára. Neki könnyű. Nem is érdekli, hogy ezzel mit okoz másnak. Jó neki. Nem vele hitették el hogy különleges, nem neki adtak olyat, amilye sosem volt, mégis azonnal nélkülözhetetlenné lett. Nem őt tették tönkre... Nem neki fáj elviselhetetlenül. Nem őt verik át, majd rázzák le folyton. Nem ő kap csupán üres ígéreteket. Nem ő az, aki mindenki életében csak egy állomás, majd egy lábtörlő. Nem őt hagyják magára. Nem ő az, akiben csak gyűlik és gyűlik a fájdalom, és egyetlen életcélja, hogy megtanuljon minél gyorsabban felejteni. Nem ő magányos. Nem érti... Nem fogja fel... Jó neki.