Minden egy pillantással kezdődik. Minden. De ezt akkor még nem tudjuk. Nem is sejtjük, mi vár. Aztán elérkezik az utolsó pillantás is... De mikor megtörténik, még nem tudjuk, hogy nem lesz több közös pillanat. Csak a hiány. A keserves, kínzó hiány. Vajon ha tudnánk, hogy utoljára látunk valakit, mit csinálnánk másképp? Egyáltalán fel tudnánk mérni az utolsó szavak, az utolsó pillantás jelentősségét? Ha négy éve, ott a buszon tudtam volna, hogy utoljára látom édesapámat, vajon mit mondtam volna neki? Talán elmondtam volna, hogy szeretem, és hogy bármi történt is, fontos nekem. Ha akár csak sejthettem volna, hogy másfél éve az utolsó, Madárcsicsergéssel telt nap virrad rám, hogy egyik pillanatról a másikra kilép az életemből az, aki a testvérem, legjobb barátom, és lelki társam volt egyben, mit éreztem volna? Azt hiszem, megöleltem volna, elmondtam volna neki, hogy mennyire szeretem, hogy mit jelent számomra... Könyörögtem volna, hogy ne menjen, bár tudom, nem változtatott volna semmin. Kívántam volna, hogy legyen boldog... Ha azon a bizonyos rózsaszín ködös napon akár csak sejtettem volna, hogy a szerelem helyett a szenvedés áraszt majd el, mint a Tenger, tettem volna ellene. Ha két hónapja tudtam volna, hogy véget ér valami, ami nekem már akkor a fél világot jelentette, mikor elkezdődött, még egyszer elmondtam volna, milyen fontos számomra ez az egész. Mélyen magamba zártam volna az utolsó pillanatot...

Az életben sok fontos döntést nem mi hozunk meg, bár óriási hatásuk van ránk. Sokszor Isten dönt, és nekünk csak két választásunk marad: elfogadjuk, és élünk tovább, vagy belehalunk. És olykor embertelen nehéz küzdeni, de egyszerűen muszáj. Utolsók mindig lesznek. Mindig véget ér valami. Soha nem biztos semmi. Segít, ha odafigyelünk az apró dolgokra. Például hogy minden reggel felkel a nap. Hogy mindig jelennek meg újabb és újabb emberek az életünkben. Mindig van miért élni. Mindig van tovább. Még az igazi után is van élet.

Mindig van egy pont, amikor igazán elgondolkodom... Mindenen... Az életen... Hogy mi lenne, ha... Ha mondjuk türelmesebb lettem volna, mikor arra volt szükség, vagy pedig hevesebb, mikor éppen arra? Mi lenne, ha azok a bizonyos, a mai napig el nem feledett emberek nem léptek volna ki az életemből? Vagy mi lenne, ha megtudnám, hogy pár hónap, és vége... Mindennek. Például egy betegség által. Kiket hívnék fel? És mit mondanék nekik? Mit írnék búcsú gyanánt? Mi az élet valójában? A napsütés, a hegyek kékje, a friss levegő... A mai napig újra és újra szétnézek, amerre csak járok. Gyönyörködöm. Mert mindez csodálatos. Vagy az élet mi magunk vagyunk? A döntéseink, a vágyaink, a szenvedéseink, a boldog pillanataink? Ez lenne? Hogy újra és újra döntenünk kell arról, közel engedünk-e magunkhoz embereket, és ha igen, mennyire? És újra és újra megbántanak. És harcolunk. Minden nap gazdagabbá válunk. Olykor a vereségeink hozzák a legnagyobb győzelmet önmagunk számára, már ha tudjuk aképpen értelmezni. Én minden ilyen alkalommal látszólag úgy megyek tovább, mintha mi sem történt volna. De az emlékek az enyémek. Már senki sem veheti el tőlem őket. Rengeteg szeretetet őrzök. És mindenki kap egy szimbólumot, amiről azután mindig ő jut eszembe, és amivel majd újra és újra őt idézem meg. Rab, Tenger, Madár, Vitéz, Élet, Hős... Már mind a részem, az örökkévalóságig. Ők már én vagyok. És bár újra itt lennének, bár lenne hely az ő szívükben is számomra, de sajnos az élet ilyen. Nem vár. Nem igazságos. Nem visszafordítható. Mégis minden nap, mikor belenézek a napba, ők mosolyognak vissza rám. És mindazok, akik ma is mellettem állnak. 

"Nekem te vagy a hősöm, kire fel kell, hogy nézzek,
Milliókkal együtt lélegzel, tudom, érzed.
Lehetnél te is, lehetek én is az az egy..."

Észre venni a napsütést az esőben... A megbocsátást a haragban... A megoldást a megoldhatatlanban... A gyógyírt a fájdalomban... A végtelenséget a rövid időben... A reményt a reménytelenségben... Egyszerű? Lehetetlen? Inkább nehéz, de lehetséges. Otthonra lelni, miután elvették tőlünk azt. Ha a sűrű erdőben bolyongva meleg kunyhó fénye hívogat, tudni visszafordulni, mert az az otthon - bár szeretnénk - nem ránk vár. Tudni kizárni a gondolatot, hogy ez akár fájhatna is. Tudni figyelmen kívül hagyni a reményt. De enyhül-e a vágy, ha elfordítjuk fejünket? És ha nem, merre tovább? Hányféle lehetséges útvonalat tartalmaz egy ember sorsa? Miért villannak fel útvonalak, melyek akár potenciálisak is lehetnének, csak éppen máskor? Miért vagyok rossz időben, rossz helyen? ...örökké... Fog ez változni valaha is? Merre tartok? 

Kisgyerekként imádtam hintázni, bár állandóan rosszul lettem tőle. De nem érdekelt. Mikor hintát láttam, mindig izgatottan ültem fel rá. Talán azért, mert olyankor egyszeriben távol éreztem magam a gondjaimtól, egészen úgy tűnt, mintha egy megmagyarázhatatlan oltalom venne körbe. Mintha szeretnének... Olyankor mindig mosolyogtam. Volt, hogy csak olyankor. A hintán ülve boldogan tekintettem vissza még azokra az emlékeimre és problémáimra is, amik a hétköznapok börtönében iszonyatosan fájtak. Szabadnak éreztem magam. Mintha pár percre lekerültek volna rólam azok a súlyos láncok, amik szorításából máskor képtelen voltam kibújni. Most megint valami hasonlót érzek... Bár már nem hintázom. Most egy dallam ringat, egy nóta, ami újra és újra feltépi a sebeimet, mégsem bírom nem hallgatni. Mintha függnék tőle... Mint gyerekként a hintától. Most is bátran vállalom a pár, szárnyalást idéző percet követő rosszullétet. Úgy tekintek vissza történtekre, mint ahogy a hintából szemléltem a környezetemet. Fölemelkedek kicsit a földről, hogy egész más szemmel, mintegy kívülállóként tekinthessek az események visszapörgetésére. Bátran. Még az az ismerős bizsergés is megvan a gyomromban, amit hintázva éreztem... Csak a gyerekkor illant el végleg.

"Szeretlek, bármit tehetnél,
Szeretlek - másképp mondani
nem lehet, nem is tudom, miért
szeretnél többet hallani."

"Tudod, az, amikor kitartasz valaki mellett tűzön-vízen át, és megadnál neki mindent, mindegy, hogy milyen áldozatokkal jár, az a szerelem. És ha szeretsz valakit, nem állsz le soha. Akkor se, ha hülyének néznek, vagy neveznek - akkor pláne nem. Egyszerűen nem adod fel, mert ha feladnám, ha hallgatnék a világra, tovább lépnék, és keresnék valaki mást, akkor ez nem szerelem lenne, hanem... akkor az valami eldobható dolog lenne, amiért nem érdemes harcolni. De ez nem ilyen dolog."

(Így jártam anyátokkal)

Rövid életünk során rengetegszer ígérjük, hogy "örökké", de csak egyszer jön el a pillanat, hogy fel is fogjuk. Szélcsendben. Akkor, ha nem túl erős a napfény, és nincs vihar - csakis akkor látjuk magunk előtt a végtelenséget. Mikor megkapjuk a keresztünket, még nem tudjuk, mint jelent valójában, hogy örökké cipelnünk kell azt. Csak érezzük. Érezzük, mert minden megváltozik. Minden átértékelődik. Minden egyszeriben annyira tisztán látszik. Rájövünk, miért születtünk meg. Rájövünk, hogy az élet igazságtalan. De arra is, hogy minden reggel felkel a nap. Reményt hoz. Erőt ad. Van boldog élet az örök-szerelem után. Csak épp értelme nincs...

Két éve egy új, izgalmas lehetőség volt, most egy fájó-vidám visszatekintés. Akkor egy kis vidéki helyi járaton, most Budapest legforgalmasabb villamosán. Akkor a Gortva-patak völgyben, most a Duna parton. Akkor szendvics, víz, és sok-sok remény, most pezsgő, pipa, és rengeteg seb. Akkor túl bátran, most túl sok rettegéssel. Akkor mosollyal, most zokogva. Akkor gyengén, most elgyengülve. Akkor még előttem volt minden, most félek, hogy ennyi volt, és nincs tovább. Tetszett a jéghegyes hasonlat... A felszínen csupán egy apró része látszik, ám a víz alatt ott lapul több tonnányi jég... Ilyenek vagyunk mi is... Te magad mondtad. Kiegészíteném. Kicsit a szökőkútra is hasonlítunk, a Margit-szigeten... Már távolról megpillantottuk, láttuk, hogy épp fényárban úszik, s a vízcseppek ívelt pályát végigfutva zuhannak vissza a medencébe, egy keserves-víg melódia ritmusához igazodva. De hiába szaporáztuk lépteinket, mire oda értünk, vége lett. De holnap újra elkezdődik, s mi visszamehetünk megnézni, ha még mindig akarjuk. Sosem felejtem el, hogy egy hajszálon múlt az életem... Egyetlen pillanatra átérezhettem, milyen az, amikor tényleg nincs hátra semmi... De megmentettél. Nem csak a Dunától, önmagamtól is. Mint egy valódi őrangyal...Mint két éve... A rengeteg könny ellenére is rég nevettem ennyit. 

Vajon hol leszünk újabb két év múlva? Emlékezni fogok még az égszín pillantása? A sok hazug ígéretre? A mondvacsinált szerelemre? Bár ne emlékeznék... Bár ne is lett volna... Eddig még soha nem kívántam ilyet... Most azonban ha lenne eljárás az emlékek törlésére, gondolkodás nélkül belemennék. De így csak várom a reggelt, várom, hogy újra felbukjon a nap a horizont fölé...

"Hála az Úrnak, hogy nem átkozott meg szerelemmel!"
(Anna Karenina)

Az óra kattogása... A szomszéd szobákból átszűrődő zajok... A villamos nyikorgása... Egy ugyan olyan este, akárcsak a többi. Narancslét akartam csinálni. Már egészen legyengültem az egysíkú étrendtől... Két hete nem festettem semmit... Hová tűnt az élettel teli nő? Mi változott? Vagy inkább mi lett újra olyan, mint egyszer, nagyon-nagyon rég volt? Megint nyakunkon az ősz... Minden évben eljön, és mindig magával visz valamit. De egyet sosem: az emlékeket... Minden évben egyre inkább az életemet követeli, s ha meg akarom azt tartani, küzdenem kell. Hosszú, és nagyon nehéz az út, de a rengeteg fájdalom végül az öröklétbe vezet. Mennyi minden történhet egy év alatt... Pláne úgy, ha az ember mindig a rossz úton indul el. Sosem volt szerencsém. Ez ismét egy olyan pillanat, amikor levelet írok, és elégetem. Állítólag a füstjével együtt elszáll a fájdalom is. Máskor oldalakat írok, de most csupán egyetlen szó jut eszembe... Szótlanná lettem. Ez nem vall rám... Emlékszem, mikor pár szobával arrébb ültem az ablakban, és minden annyira tökéletes volt... De ez egy másik szoba. Egy másik ablak. Hiányzik minden, ami nekem nem adatott meg soha. Festeni akarok. És narancslevet csinálni. És nem nézni vissza soha, soha többé...